Üdv ismét mindenkinek!

A hétvégén többen is mondták nekem facebook-on meg skypeon, hogy várják ám az új blogposztot meg mikor jön már és miért nem volt már két hete, noha heti bontást ígértem. Nos, egy hete még azért nem írtam, mert nem volt nagyon miről írni. Azóta meg egyszerűen annyi minden történt, hogy mikor belegondoltam, hogy mi mindent kéne leírnom, egyszerűen túl hosszúnak éreztem azt az időt, amit írással kéne töltsek, ezért nem ültem le írni. Most viszont eljutottam arra pontra, amikor már nincs mese, írnom kell.

A Heidelbergben töltött hétvége után még egy unalmas hét állt előttünk a suli kezdetéig. Csak németóra minden nap és semmi érdekesség. Unalom a köbön. Aztán viszont eljött a hétvége, ami pediglen az ivásról szólt. (ezen a ponton szinte hallom, ahogy édesanyám szájában megáll a joghurtos kanál olvasás közben)
Két programpontot emelnék ki ebből a hétvégéből:

Egyfelől már a hét elején éreztem, hogy hiányzik az étrendemből a lasagne, így aztán péntek estére Viktorral beszerveztünk 6 barátot egy jó kis esti lasagne készítésre. Az étel jól sikerült és szerencsére italnak sem voltunk híján: Viktor jóvoltából kétféle házi pálinka, a vendégeink jóvoltából pedig bor és sör is helyet kapott az asztalon.
A nemzetközi asztaltársaságnak hála nem voltunk híján ivós játékoknak sem és hát játszottunk is egy jó órát. Nem szépítem, egyen-ketten berúgtunk, mint az albán szamár és állítólag egy "Felelsz vagy mersz" játék apropóján én az erkélyen állva, este 11-kor a Bon Jovi méltán híres klasszikusát, a Livin' on a prayer-t énekeltem bele hangosan az éjbe, de legalább nem egyedül. :) 

Másnap reggel aztán elég kótyagosan ébredtem, de már megvolt a tervünk aznapra Viktorral, amelyen némi másnaposság nem változtathatott: összekaparva magunkat elindultunk Stuttgartba, a Volksfestre.
Ez olyan, mint az Oktoberfest Münchenben, csak kisebb kicsivel és nem 6 millió látogatót vonz évente, hanem "csak" 3-4-et. Az ott történteket nem szeretném túlragozni, mert aki járt már német sörfesztiválon, az ismeri a dörgést, aki pedig még nem, annak kötelező programpont kell legyen élete határidőnaplójában.
Jó volt átélni a literes korsó sörrel az asztal tetején táncolást-éneklést több ezer ember társaságában egy sörsátron belül. :) 

Az ezt követő vasárnap a gyógyulás napja volt és az elordított hang visszaszerzéséé, ugyanis hétfőn elkezdődött az egyetem az első mérnöki órákkal.


Összesen hétféle órám van, ebből öt németül és csak kettő angolul. Az olyan napjaimat szeretem leginkább, amikor egyik órán még németül hallgatok előadást a másikon pedig már angolul, hogy aztán két óra múlva már egy német nyelvű laborgyakorlaton üljek ismét. Olyankor egy kapcsoló elkélne a fejemben. Bár a teljes igazság az, hogy az angol mindig jól megy, de a németet még gyakorolni kell. Ha épp angol nyelvű órán ültem, onnan átülve egy németre kell 5 perc, mire az agyam is átül a német padba. Visszafelé ilyen gondom nincs. Ugyanakkor sokat kell koncentráljak, hogy tényleg követni tudjam az órák menetét, ami azért nap végére agyban lefáraszt. Idővel viszont biztosan könnyebb lesz.




Most pedig ejtenék pár szót az oktatásról (már amennyit egy hét után meg tudok állapítani):

- Az összes tanárom a karrierje első felében az iparban dolgozott, olyan cégeknél, mint a BMW, a Daimler vagy az Alstom.

- Mind úgy jöttek ide tanítani, hogy egy cél lebeg csak a szemük előtt: A lehető legkorszerűbb tudást kell, hogy átadják a hallgatóiknak, méghozzá a lehető leggyakorlatiasabban, hiszen a gazdaságnak az a jó, ha ezek a mérnökpalánták nem ragadnak bent a kreditrendszerben, hanem versenyképes szaktudással felvértezve a lehető leghamarabb munkába állnak az iparban.

- A mérnökhallgatók 90 %-a elvégzi a tantervben előirányzott 3,5 év alatt az alapképzését, noha már most látszik, hogy többet kell tanuljanak ehhez, mint mondjuk nekünk a Bánkin.

Már az első héten volt olyan órám (nem is egy), ami úgy kezdődött, hogy felírtak olyan dolgokat a táblára, amiket nálunk is oktatnak, majd elmondták, hogy ez az alapja a dolgoknak és igaz is volt 20-30 évvel ezelőtt, de ma már úgy gondolkodunk és azt oktatjuk, hogy... Szóval úgy sejtem, hogy korszerűbb tudást kapunk itt, mint otthon, amivel nyilván egyszerűbb lesz az elhelyezkedés is majd a munkaerőpiacon.

Ezen kívül úgy tudom,hogy ha hasonlóan szorgalmasan dolgozok a félévben, mint odahaza az elmúlt 1-1,5 évben, akkor itt valamiért nem érhet olyan meglepetés, hogy mondjuk a zh-n vagy a vizsgán olyan dolgokat kérdeznek tőlem, amikkel valahogy egész félévben nem találkoztam. Ez azért lehet, mert itt a tanárok mindegyike arra kíváncsi, hogy a diák mit tud és egy sincs, aki arra kíváncsi, hogy mit nem.

Hát ennyit az oktatásról. Talán mondanom sem kell, elég erősen gondolkozom azon, hogy az Európai Bizottság által nyújtott lehetőségeket maximálisan kihasználva kint maradok még egy félévre ugyanitt. Ezt eredményezte csak az első tanulmányi hét. Mi jöhet még?

Így pedig el is érkeztem a jelen hétvégéhez.
Nagyon szép időnk volt egész hétvégén és ezért szombaton úgy határoztunk Viktorral, hogy kirándulunk egyet a környéken. Találtunk is egy klassznak tűnő célt, méghozzá egy kilátótornyot nem túl messze a várostól.
A "nem túl messze" azért nem pontosabb, mert míg a google maps 7,2 km-t írt a túrára, addig a túra elején egy jelzőtábla 5 km-t, míg a célnál egy visszafelé mutató tábla 10 km-t mutatott. Szóval azért a német precizitás nem mindenhol résmentes :D

Mikor felértünk a toronyhoz először megmásztuk azt, majd visszaérve a földszintre leültünk vele szemben, az ott kialakított pihenőhelyen. Ennek a pihenőhelynek egyébként még egy kis büféje is volt, igencsak túristabarát árakkal, úgyhogy két sör kíséretében ültünk le egy asztalhoz.

Aztán, mikor elfogyott a sörünk és már majdnem indultunk volna vissza, megjelent egy negyvenes német apuka a tizenéves lányával és egy magyar vizslát sétáltattak. A büfé üzemeltetője, akivel volt szerencsénk váltani pár szót, mikor kikértük a söröket, azonnal mondta nekik, hogy mi ketten, akik ott ülünk, magyarok vagyunk és hát biztos jól el tudnánk beszélgetni, hiszen nekik meg magyar kutyájuk van.
No, több se kellett, az apuka szóba is elegyedett velünk a szomszédos asztaltól, majd pedig odainvitált minket az asztalukhoz, úgyhogy ottmaradtunk még vagy másfél órát és beszélgettünk. Kiderült, hogy itt Esslingen környékén működik egy Vizsla Club, aminek ők is tagjai és amely 16 vizslát tartó családot számlál a tagjai között. Amúgy havi egyszer össze szoktak gyűlni pont ott, a toronynál meg a környékén, hogy együtt játszassák és tanítsák az ebeket. Hihetetlen volt mindezt hallani :)

Mielőtt elindultunk volna mindannyian haza, invitáltak is, hogy tartsunk velük a legközelebbi vizsla napon, ha időnk majd engedi. Remélem menni fog! :)