Jó rég volt már, hogy utoljára frissítettem a blogot és most a német téli szünet miatti semmit is tevés közepette úgy gondoltam írok.
A vizsgák jól sikerültek itt is meg otthon is és nagy nehezen, de sikerült elintéznem, hogy a következő félévet is itt tölthessem Esslingenben.

Ezen ügyintézés ürügyén jött az ötlet a mai bejegyzés témájához. Ezt a posztot ugyanis mindazon barátaimnak/olvasóimnak szeretném ajánlani, akik gondolkoznak azon, hogy valaha még Erasmusra mennek, neadjisten még az Óbudai Egyetemre is járnak.
Íme egy kis összesítés a tapasztalataimról:

Röviden: Csináljátok! Nagyon nagy élmény és hasznos!
Hosszabban: Készüljetek fel, mert lesz szívás és hajtépés is benne, mire kijuttok végre a külföldi szemeszteretek színhelyére!

Még hosszabban kifejtve:

Akárcsak a Camp Leaders, az Erasmus is sokat adott (és ad folyamatosan) hozzá a gondolkodásmódomhoz, a világlátásomhoz. Egyre inkább látom, hogy mi merre hány méter. Csak míg az amerikai nyár a világot és a lelkemet nyitotta ki, addig az Erasmus a szakmai lehetőségekre ad szélesebb rálátást. Illetve – ez most lehet, hogy viccesen fog hangzani, de – úgy érzem, hogy az agyam az augusztusi alapjáraton való zakatolásból folyamatosan feljebb és feljebb kapcsol: Már csak az, hogy három nyelven kommunikálok és tanulok minden nap, adrenalinként hat az agyamra. Ez otthon így nem tapasztalható meg. Ehhez külföldön kell eltölteni hosszabb időt.

Amire még rájöttem, hogy egy külföldi félévet cserediákként kétféleképpen lehet eltölteni: Inkább buli és kevésbé tanulás vagy inkább tanulás és kevésbé buli. Mivel öregszem (egy hónapja ősz hajszálakat fedeztem fel az üstökömön... nem vicc...) és egyre inkább szeretnék megállni a saját lábamon meg persze az egyetemet is nagyon befejezném már, ezért nekem az „inkább tanulás és kevésbé buli” felé húzott el a félévem.

Azt tudni kell, hogy azzal, hogy Erasmus-ra megy valaki, attól még az otthoni egyetemén nem lesz passzív a státusza, hanem „erasmus aktív” státuszba kerül, ami azt jelenti, hogy legalább egy tárgyat, egyéni tanrendben az otthoni egyetemén is hallgatnia kell, amíg külföldön van. Ebben a „becsapás” az, hogy ha csak egyet hallgat így az ember otthon, akkor borítékolható a csúszás.

Én öt tárgyat kellett felvegyek a félévben otthon egyéni tanrendben, idekint pedig öt plusz kettőt (német nyelv és német történelem kötelező itt), hogy véletlenül se csússzak. Hát ezért volt inkább tanulás és kevésbé buli a félév. Ugyanakkor viszont egyáltalán nem bánom: ez a közeg hihetetlenül inspiráló a számomra és sokkal szívesebben ülök le tanulni, még ha az idegen nyelv miatt sokkal több időt is kell a tananyag felett görnyednem.

A következő félév kicsit lightosabb lesz, ami a tárgyak számát illeti, viszont mellette szeretném megcsinálni a szakmai gyakorlatomat is, szóval lehet, hogy még kevesebb lesz az időm bulizni, kirándulni, élvezni, hogy nem otthon vagyok. De ezt egyáltalán nem élem meg tragédiaként.

Szóval lebegjen minden leendő erasmusos szemei előtt az, hogy csinálni kell, mert nagy élmény és hasznos!

És akkor jöjjön a sötét oldal, avagy három szóval a Nemzetközi Mobilitási Iroda.

Így hívják az egyetemünk cserediákprogramokért felelős irodáját. Esküszöm nektek, hogy ha (szerény tapasztalataim szerint) az iroda dolgozóinak
a: Magyarországon kívül
b: a versenyszektorban
c: a kettőben együtt
kellene helyt állniuk, éhen vesznének.

Az ideológia – amelyet bárki hallhat bármelyik tájékoztatójukon – kettős:
- Aki Erasmusra megy, az előnnyel indul a munkaerőpiacon
- Aki óbudai egyetemista, az külön jól járt, mert az irodánk dolgozói nagyon segítőkészek, kedvesek és mindig ott vannak nekünk, valamint mindent a lehető legkörültekintőbben és leggyorsabban oldanak meg. (Azon a tájékoztatón, amin én részt vettem egy éve, három volt Erasmus hallgató állította mindezt eskü alatt.)

Nos, a fentiekből az első maradéktalanul igaz, de ez nem rajtuk múlik. A második azonban már rajtuk múlik, viszont teljes mértékben hamis.

Vegyük sorra:

Kedvesek? Segítőkészek?
Persze. Ha mindent kitöltöttél magadtól, akkor vannak olyan kedvesek, hogy adnak neked egy időpontot, amikor az iroda vezetője átfutja a jelentkezésedet és aláírja, hogy aztán oda-vissza postázás után legyen ösztöndíjszerződésed és kapjál pénzt időben a kiutazásod előtt. Ha viszont neadjisten kérdésed lenne a kitöltés közben, akkor a „Minden világosan le van írva a honlapon!” válaszfalba fogsz ütközni, még ha igazából nincs is fent a honlapon a kérdésedre a válasz.


Körültekintőek? Gyorsak?
Hát, momentán az e-mailjeikre se válaszolnak, úgyhogy vagy nem körültekintőek, vagy a tekintetük körébe sose esik bele az a fránya monitor. 

Apró momentumok a félévből:
Már októberben eldöntöttem, hogy itt akarok maradni még egy félévre, de mivel a szerződéshosszabbításról semmit nem ír a mindentudó honlap, ezért kénytelen voltam október közepén egy e-mailt írni az irodának, amelyben kedvesen megtudakoltam, hogy mi ennek a menete. Alig 5 hét után kaptam egy olyan levelet, amitől felforrt az agyvizem is (talán ettől őszülök). Tudniillik három hét után édesapám a kérésemre felhívta az irodát, ahol biztosították arról, hogy még aznap írnak nekem választ. Egy héttel később egy kedves tanárom kérdezett rá náluk, hogy ugyan mikor írnak már nekem vissza, amelyre hasonló választ adtak. Majd mikor megkaptam a válaszlevelet az ominózus öt hét után, abban egy sorban csak annyi állt, hogy ezt nem velük kell intézzem, hanem a Bánki karhoz kell kérvényt írjak.
De hogy ezt az egy mondatot miért nem tudták kiejteni a kicsi szájukon, mikor édesapám, illetve a tanárom beszélt velük... az számomra felfoghatatlan.

Azóta volt még egy ilyen levelezős affér, méghozzá most az elmúlt hetekben. Mikor már elküldtem nekik minden papírt az ösztöndíjszerződésem meghosszabbításához, másfél hétig nem jött semmi válasz tőlük, pedig előzetesen azt mondták, hogy egy-két nap és megkapom a kellő papírt. Mikor felhívtam őket két napja, hogy mégis miért nem kapok aláírandó szerződést e-mailben, akkor egy óra múlva itt volt. Tehát ha nem rugdossa őket az ember, akkor nem dolgoznak.

Ezért áll amúgy az a cikk címében, ami. Mert a magyar ember ilyen és ez nem ma kezdődött... mert ugye már a népdal is azt mondja, hogy:
Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje. Ha még egyszer azt üzeni, ….
HA MÉG EGYSZER?!?!?!?!??!! MÁR EGYSZER ÜZENTE, HOGY AZ ISTEN VERJE MEG A MAGYART! TESSÉK NEKI SEGÍTENI! MOST! NEM VÁRNI A MÉGEGYSZERRE! MOST!


Ugye milyen szép a magyar állami szféra működése?!

Nagyon mély párhuzamot már nem is vonok az itteni Erasmus irodával. De majdnem sírok, mikor azt látom, hogy ezek itt úgy működnek, mint otthon a CL (pikk-pakk, mindenre odafigyelve, mindenről tájékoztatva, mindig minden kérdésre válaszolva, energikusan, produktívan, stb.) Bár egyszer fordítva lenne.

Szóval röviden összefoglalva:

Kontra: Aki nagyrészt a 21. században szocializálódott, mint én és akinek már volt szerencséje működő cégekhez/szervezetekhez, az egy picit el fog szontyolodni néha a jelentkezés és a különböző hivatalos ügyintézések folyamán, merthogy mindent az Erasmus irodával kell lebonyolítani. Amúgy ahogy hallom innen-onnan, máshol is vannak hasonlóan produktív cserediákirodák a magyar egyetemeken.

Pro: Ugyanakkor viszont megéri és csinálni kell! Nagy élmény! Az utazás, a sok új barát és az új gondolatok éppúgy jellemzik a félévemet, mint akár az új ízek (közös főzések forevör), akár a teljesen más, számomra inspirálóbb egyetemi közeg. Aztán ki tudja még, hogy hosszú távon mindez még hol mindenhol fog segíteni!

Mindezeken kívül pedig életemben először várom már a második félévet. Rock 'n Roll! :)

Mindjárt vége a novembernek és azt kell mondjam, hogy egy elég eseménydús hónapon vagyok túl.

Az egyetemmel különösebb gond nincs: rendben mennek a dolgok, mennek a dolgok rendben. Viszont volt egy pár klassz esemény a hónapban:

Valamikor hó elején egy szombati napot Münchenben töltött a cserediákbanda. A töritanárunk vezetett minket kereszül a városon és voltunk a Deutsches Museum-ban is. Személy szerint én nagyon kedvelem töritanárunkat, Herr Starzmann-t, mert valahogy pont olyan dolgokat mond el minden órán, amikre én tényleg nagyon kíváncsi vagyok és hihetetlenül jól is adja elő. Münchenben sem csalódtam benne, sok érdekeset mondott a városról és direkt nem hagyta ki azt sem, hogy mennyire kötődött a város a nácizmushoz. Elgyalogoltunk vele a Haus der Kunst-hoz, ami egy Hitler által alapított, hatalmas alapterületű képgaléria. Elmondta, hogy mivel Hitler szerette Münchent, sok pénzt ölt bele és a mai napig is nagyon sok olyan épület van a városban, amit még Hitler idején építettek náci pénzből.
Ekkor valaki feltette a kérdést, hogy hogy lehet, hogy ezek még mindig állnak, hiszen Németország már elég messze maga mögött hagyta azt a korszakot és nyilván számukra is kényelmetlen, hogy ezek még állnak. Erre a tanár úr válasza az volt, hogy a ma is álló náci épületeket használják, mert azok jó épületek és nagy részük akkora, hogy nagyon sokba kerülne/került volna a múltban lebontani őket és újakat felhúzni helyettük, pusztán a kényelmetlen múltjuk miatt. Ettől függetlenül a városiak tudják, hogy ezek az épületek mikor épültek, de felül tudnak emelkedni ezen a tényen, hiszen már teljesen más korban élnek és így az esetleges múltbéli szimbolikus jelentőségük is oda.


A másik dolog, amit kiemelnék még Herr Starzmann-nal kapcsolatban, az a tájékozottsága. Az otthoni tüntetések és a német-magyar történelmi kötődések miatt többször szóba került már Magyarország az óráinkon és mindig meglep, hogy mennyit tud rólunk, magyarokról. Csak pár kiemelve:
- Orbán innen nézve is diktatúrát épít otthon és számára, egy egyszerű német történelemtanár számára is nevetséges, hogy 25 évvel a rendszerváltás után még mindig nem mozogtunk sehová sem politikailag és még mindig egy szűk elit jóléte fontosabb, mint 10 millió emberé.
- Azt is elmondta egy órán, hogy Németországban egy kormány már abba belebukna, amit nálunk minden egyes kormány csinált a rendszerváltás óta, ez pedig az, hogy semmi nem jó nekik, amit az előző kormány csinált és mindent átszerveznek rengeteg pénzből: az oktatást, a minisztériumokat, stb.


Ami még fáj neki - ezt egy szünetben négyszemközt osztotta meg velem - hogy a mi megítélésünk egyre inkább romlik a németek körében.
Úgy általában a németek még mindig jó szájízzel beszélnek rólunk, emlékeznek ránk, hiszen mi kezdtük meg a rendszerváltást a határnyitással 25 éve és előtte pedig Magyarország volt a ketté szakított német családok nyári találkozóhelye majd' 30 évig. Mindez sok jó emléket hagyott a németek nagy részében és nagyon hálásak is nekünk. Amúgy épp ma találkoztam egy idevágó plakáttal egy hirdetőtáblán:

25 éve volt a határnyitás. Köszönjük Magyarország!

Ugyanakkor az, hogy már lassan 5 éve tűrjük meg ugyanazt az egy faszkalapot meg a bandáját magunk felett, akik ráadásul innen nézve nagyon nem jó irányba navigálják az országot és az ideológiáikkal pedig próbálnak éket verni a híveik és a nyugat közé, nagyon nem szimpatikus a németeknek. A Jobbik erőre törése meg egyenesen riasztja őket: az, hogy az önkormányzati választáson a második legtöbb szavazatot gyűjtötték, sokak szerint nagy tragédia és félelmet keltő a jövőnket illetően.


A németek ugyanis tudják, hogy ők is voltak már "a hányadtatott sorsú, keserű múlttal küzdő nemzet" és örültek neki, amikor egy fura, bajszos fazon azt kezdte el skandálni, hogy nagyok lehetnek, csak álljanak be mögé. Aztán hittek neki és beálltak mögé. Viszont azt is tudják, hogy mikor ez az egész megbukott, akkor egy nemzetként lettek szégyenfolt Európa közepén és a saját szégyenérzetüket talán csak pár éve sikerült teljesen kiheverniük.
Tehát a németek dilemmája a mai Magyarországra nézve a következő: Az nyilván lehetetlen, hogy Magyarországon az emberek nem tanulnak történelmet, viszont akkor ezek szerint olyan birkák, hogy nem veszik észre, hogy az, ami körülöttük folyik mennyiben hasonlít a 80 éve Németországban elkezdődött eseményekre. Merthogy ez egy intő példa kéne legyen számunkra szerintük.
Herr Starzmann még azt is hozzátette, hogy attól nem tart, hogy Orbán nem fog megbukni, mert biztosan meg fog. Amitől viszont tart az az, hogy addigra olyan dolgokat követ el, amiknek a magyarok következő jópár generációja issza majd meg a levét. Meg attól is tart, a Jobbikra utalva, hogy Orbán még nem a mélypont...

A németeket a világháború után tőlük nyugatabbra nem látták szívesen sehol, még vagy 10-20 évig. Hasonlattal élve ők voltak az a gyerek a játszótéren, akivel a többi gyerek nem akart játszani. Mert az addig oké, hogy szebb homokvárat épít az az egy gyerek mindannyiuknál és még gyorsabb is benne, de féltek attól, hogy hogyan gondolkozhat, milyen lehet belül. Aztán fel kellett nőjenek mindannyian ahhoz, hogy levonják azt a tanulságot, hogy "ez a srác mégis csak jó srác".
Ettől szeretnék a németek, ha megóvnánk magunkat, de más nem fog megóvni minket helyettünk.

Hej, de komolyra sikerült ez a bejegyzés eddig. Szóval München jó volt :)
Amit még meg szeretnék osztani, az két esemény, méghozzá erről a hétről.

A hetem a suliban csütörtök délutánig elég nehéz volt: egy 16 oldalas beadandót kellett megírjak és leadjak szerdán és a félév legnehezebb laborbeugrója várt rám csütörtökön. Azonban miután mindezt sikerrel letudtam, következhetett a jó rész:
Törént még két hete, hogy az egyik lány, aki diákként bedolgozik az itteni nemzetközi irodába, rámírt, hogy ezen a csütörtökön este lesz egy buli a suliban, amit ők szerveznek és amiben nagyon kéne a segítségem nekik. Nos, voltam olyan kis buta, hogy már így, minden mélyebb információ nélkül is boldogan igent mondtam, mivel úgy gondoltam, hogy majd fotóznom kell vagy valami hasonló. Nos, mint kiderült, a fényképezőgépem tényleg fontos szerepet játszott az estémben, csak a másik felén álltam.
A buli az itt teljes mesterképzést vagy doktori képzést végző cserediákoknak szólt és mivel már csak egy hét Mikulás napja, ezért a rendezvény egy kötetlen programja volt, hogy két órán át lehetett fotózkodni a Mikulással, vagyis velem :)

Kigyűjtöttem pár képet az estéről, ezeket itt találjátok:
https://plus.google.com/photos/109993830408403430660/albums/6086491901154009073



A másik esemény pedig éppen ma történt. Volt ma egy buli itt nem messze annak az apropóján, hogy alig egy hete a németek igen nagy diadalt arattak: A MercedesGP csapat nyerte a Forma-1-es konstruktőri világbajnokságot és az ő két pilótájuk állhatott a világbajnokság eredményhirdetésekor a dobogó két legfelső fokán.
Ebből az apropóból pedig ma örömünnep volt Untertürkheimban a Mercedesnél. Itt volt Rosberg és Hamilton, meg ha már ők, akkor a csapatfőnökük, Toto Wolff is, meg az elmúlt 40 év német Forma-1-es nagyjai közül mindenki, aki él és mozog. Ja, meg a DTM (német túraautó bajnokság) összes Mercedes pilótája. Kialakítottak egy pályát a Mercedes Múzeum körül és ott rodeóztak a pilóták egész nap a 2014-es versenygépekkel épp úgy, mint az elmúlt 80 év összes nagy sportautójával.

Ide Viktorral és Rémi-vel mentem el és hihetetlen jó érzés volt ott állni velük a pálya mellett, miközben mellettünk méterekkel zúgott el mellkasremegtető bőgéssel a Mercedes-Benz sportautó-történelme. Meg persze voltak interjúk, meg nagy tömeg, meg vicces momentumok is.

Klassz, hogy a Mercedes a motorsportban elért sikerét azzal ünnepli meg, hogy csinál egy teljesen ingyenes, egész napos rendezvényt, ahol találkozhat egymással versenyző, mérnök és a sportok iránt érdeklődő. Volt egy olyan stand is, ahol ingyen osztogattak Mercedes szuveníreket. Ezek nagyrészt poszterek voltak, de néha bedobtak pár zászlót és baseball sapkát is a képbe. Egy kb 20 perces sort kellett végigállnunk, mire odajutottunk és épp előttünk fejezték be a baseballsapkák osztását. Mikor kérdeztük, hogy mi nem kaphatunk-e, akkor azt mondták, hogy sajnos most elfogyott, de délután még lesz. Aztán egy óra múlva visszamentem és megkérdeztem egy alkalmazottat - aki külsejéből ítélve egy fiatal mérnök srác volt - hogy mikor lesz még sapka, merthogy akkor majd beállnék a sorba. Azt mondta, hogy várjak itt egy kicsit, megkérdezi. Nos, ott szobroztam vagy 20 percet, mire visszajött és mondta, hogy nem tudja, mert kevés már a sapkájuk és félnek attól, hogy ha kiosztanák azt a párat, akkor megrohamoznák őket az emberek és mindenki azt követelné. Majd pár másodperc múlva hozzátette, hogy menjek át oda a másik épület ajtajához, pár perc és jön.
Mikor megjelent ott mellettem, a kezembe nyomott egy Mercedes-Benz ajándéktáskát és csak annyit mondott, hogy el ne áruljam senkinek, hogy honnan van, amúgy pedig jó egészséget hozzá :D 
A csomagban egy igazi, MercedesGP baseball sapka volt, hímzett logókkal. Az ehhez hasonló sapkák 40 euróba kerülnek a múzeum shopjában, de azokon mind rajta van az is, hogy a múzeumból valók. Szóval ereklyét kaptam :D


Aztán hazaértem olyan 4 óra felé és azonnal kiakasztottam a sapkát a fogasomra és kiplakátoltam a szobám falát. Eddig úgyis a motivációt hiányoltam, mikor a szobámban tanultam. Na, hát abból most van épp elég :)


Ítt van pár kép erről napról:

https://plus.google.com/photos/109993830408403430660/albums/6087200481303498225



Ezzel zárom a boltot mára :) Mindenkinek jó decembert!

Üdv ismét mindenkinek! 

Nos, az elmúlt egy hónapban sikerült összeszedni némi mesélnivalót, úgyhogy megkésve bár, de tördelve nem, íme az elmúlt egy hónapom:

Röviden szólva az elmúlt egy hónap a baráttá válásról szólt. Értem ezalatt azt, hogy míg a szeptember a hozzászokással telt - hiszen minden új volt és meg kellett szokni az új helyet, az új környéket, az új embereket, az új élethelyzetet,amibe belecsöppentem - addig az október már a megbarátkozással. 

Egyfelől úgy gondolom, hogy már vannak itt barátaim, még ha legtöbbjüket keveset is látom, mert alig van közös órám a legtöbbekkel. Másfelől a környezetet is megszerettem.

Október eleje, vagyis a legutóbbi posztom óta voltam fent még egyszer a kilátónál és kinéz egy vizsla klubbos találkozó is erre a hónapra, ugyanott. Eljárok heti kétszer futni és igyekszem mindig vagy messzebb jutni, mint azelőtt, vagy más utat választani, hogy jobban megismerjem a várost, mert tetszik, mert megbarátkoztam a hellyel. Aztán a sulitól se vagyok már annyira beszarva, mint egy hónapja. Azért akkor még kicsit véresnek hangzottak a laborbeugrók, főleg, mikor megláttam az első laborom 30 oldalas anyagát és az első oldalon volt benne vagy 40 ismeretlen szakszó. Azóta már azért könnyebben veszem az ilyeneket is :)

No de jöjjenek a sztorik:

Volt pár emlékezetes este a hónapban. Az első ilyen az International Nightnak nevezett rendezvény volt, amit az egyetem szervezett velünk, cserediákokkal. Az egyetem ebben a félévben 100 éves és ezért egy programsorozat kíséri végig az egész félévet. Ennek volt egy programpontja ez az este.
Az alapötlet az volt, hogy mi, jelenleg itt tanuló cserediákok mutassuk be a saját országunkat a német diákoknak, hogy kedvük legyen nekik is kipróbálni az Erasmus-os létet. Szóval ránk lett parancsolva, hogy mutassuk be egy plakáton az egyetemünket és egy másikon az országot, illetve főzzünk tipikus hazai ételeket ezeknek a káposztazabálóknak. 
Nos, már a felkészülés jól ment :D
Már két héttel a kitüzött nap előtt felosztottuk négyen magyarok egymás közt a teendőket. Krisz és Kristóf azt mondták, hogy ők vállalják a főzést, mi meg csináljuk meg Viktorral  a plakátot. Nos, ez elsőre nagyon fairnek hangzott, de ott került homokszem a gépezetbe, hogy angol nyelven kellett megírni a plakátokat és színesnek is kellett lenniük, márpedig Viktor nem beszél angolul és színtévesztő :D Szóval gyárthattam egyedül plakátokat, amik noha hatalmas büszkeséggel töltöttek el, mikor készen lettek, mert nagyon faszára sikerültek, mégse nézte meg kb senki se őket a standunkon a jeles estén. Valahogy mindenki jól akart lakni inkább a sokféle nemzet eledeleivel, mintsem tanulni akartak volna.
Itt jegyezném meg, hogy Krisz két kondér paprikás krumplija marha hamar elfogyott, de a nagy meglepetést mégis Kristóf dödölléje jelentette. Mondhatni duplacsavaros dödölle volt :D
Egyfelől akkor lepődtünk meg, mikor Kristófnak nem akart összeállni a massza főzés közben. Először liszttel bővítette, de attól túl lisztes lett az íze, aztán sózta még, meg beleborította a kondér híg masszába azt a hagymát, amibe eredetileg az összeállt gombócokat kellett volna beleforgatni. Miután ez sem segített a matérián, dobtunk egy sms-t Viktornak, hogy ha jön haza a suliból, vegyen már vagy fél kiló tejfölt, mert kéne. Persze a tejföltől nem állt össze jobban, ellenben legalább a lisztes íze a múlté lett. Nos, mindezt  a dödöllére egyáltalán nem hasonlító krumplis-hagymás-lisztes-tejfölös "ételt" Kristóf beleöntötte a lasagnés sütőformámba és szétkent a tetején még két tejfölt. Így vittük hát le a "dödöllét" a nemzetközi estre.
A második csavart pedig az jelentette a dödölle sztoriban, hogy a németek jó része azonnal rárepült, mondván "Úúú, mi az a kaja?! Nagyon klasszul néz ki! Sose ettem még olyat! Kérhetek?" - és noha mi magyarok ránézni is fanyalogtunk arra az állagtalan izére, amit dödöllének hazudtunk, majd később csak "igazi magyar specialitásnak" prezentáltunk, az íze a tejföl miatt  jó volt, így nyelték a népek, mint kacsa a nokedlit :D Szóval emlékezetes este maradt az International Night.

Egy másik nagy este volt, mikor mexikói barátommal, Ricardoval elmentünk együtt a Decathlonba. Először is azért volt jó az este, mert elszedtünk két rollert a megfelelő osztályról és azokkal jártuk be az áruházat. Másfelől, mert volt ott egy gyakorló golfpálya, ahol az ott dolgozó fazon tanítgatott minket vagy egy órát golfozni, harmadrészt pedig, mert az este egy jó kis házi hamburgerezéssel zárult Rick konyhájában. Azt mondta úgy csinálta a burgerhúst, ahogy otthon szokta a szüleivel és hát tagadhatatlanul állati jó lett. 

A csütörtök esték még a speciálisak itt Esslingenben. Sok itt tanuló német nem ide valósi és hazautaznak hétvégére - általában péntekenként - ezért a csütörtök este a buli este. Volt már buli csak a konyhánkban is a hónapban, de volt egy olyan csütörtök este is, amikor az egész koli együtt bulizott több szinten. Annak az estének a másnapján a lakótársakkal 131 db visszaváltható üveget szedtünk össze a konyhánkban és bár a legtöbbjük sajnos nem 25 centet ért, csak nyolcat, a visszaváltásuk után így is több, mint 16 euróval gazdagodott a közös kasszánk, amely tőkét azonnal beleforgattam lasagne alapanyagokba és így a hétvége egy jó kis közös lasagnézással kezdődött péntek ebédidőtájt. :)

Amúgy amikor nincs buli, akkor is van egy hely, ahová le szoktunk járni, leginkább Viktorral meg az egyetlen francia cserediáktársunkkal, Rémi-vel, ez pedig a Café Einstein.
Ez a hely egy klubszoba az egyetem egyik épületének földszintjén és míg az álmos hétköznap reggeleken teázni meg kávézni lehet bemenni, addig csütörtök esténként egy diákkocsmává alakul a hely. Itt a legolcsóbb a sör (és még itt is másfél euró körül mozog) és van darts, csocsó, biliárd, meg zene, emberek (valahogy tömeg ritkán) valamint extrém sportolókról szóló videók mennek a kivetítőn. Jó hely ez, ahol az ember egy fárasztó hét után tényleg ki tudja engedni a fáradtgőzt némi iszogatással, játékkal, beszélgetéssel.  

Ami még pozitív élmény volt a hónapban, az a múlt csütörtök este volt, ugyanis aznap volt egy állásbörze Stuttgartban, ahová el is mentem többedmagammal suli után.
A cégek nem kifejezetten autós cégek voltak, mert ez inkább egy amolyan összmérnöki állásbörze volt, de azért akadt négy cég, amelyik megtetszett és amelyekhez odamentem beszélgetni. Ezek a Recaro, az Eissmann, a Stihl és a Mahle voltak.
A dolog úgy áll, hogy mindegyik helyen maguk kérdezték meg 2 perc beszélgetés után, hogy nem akarom-e kipróbálni magam náluk. Mikor mondtam, hogy per pillanat szakmai gyakorlati helyet keresek, az Eissmann-nál visszakoztak, mondván hozzájuk csak diplomával rendelkezőket vesznek fel. Aztán mikor mondtam, hogy úgy keresek szakmai gyakot, hogy a jövő félévben a suli mellett dolgoznék és csak nyáron dolgoznék heti 5 nap, akkor a Stihl és Recaro is elhajtott, mondván, hogy ez náluk nem módi. 
A Mahle azonban - amely egy nagymúltú cég és motorfejlesztéssel foglalkozik, nagyrészt a német prémiummárkák számára - nem visszakozott. A fazon, akivel ott beszéltem nagyon kedves volt és nagyon jártasnak tünt nem csak a szakmájában, de a cég dolgaiban is. Azt mondta, hogy bár szokatlan az elképzelésem, mivel ők egy nagy cég, simán lehet, hogy van olyan projektjük, aminek nem annyira szükös a határideje és ahová bedolgozhatnék heti 2-3 nap munkával is. Szóval adott egy e-mail címet, amin a HR osztályuknak tudok küldeni e-mailt. 


Ez az este és ez a beszélgetés amúgy két dolgot tanított számomra: Egyfelől itt tényleg kell a mérnök és olyan nincs, hogy egy cég, amelyik a szakmámba vágó dolgokkal foglalkozik, ne érdeklődne utánam. Másfelől, hogy ha tényleg ezzel, az itt szokatlan időbeosztással akarom megcsinálni a szakmai gyakorlatos félévem, akkor legjobb, ha a nagy cégekhez adok be jelentkezést, mert ott nagyobb a lehetőség arra, hogy találnak is hozzám passzoló ütemben müködő projektet. Tehát még ebben a hónapban beadom a jelentkezésem a Mahléhoz ugyanúgy, mint a Mercihez.

Szóval rendben mennek a dolgok, mennek a dolgok rendben. Persze mindig kell némi üröm is az örömbe, ezért a laptopom úgy döntött múlt hétfőn, hogy tönkremegy. Elvittem szervízbe, de azt mondták, hogy potom 390 euróért csinálnák meg, úgyhogy az majd otthonra marad.

A nagy szerencsém az az, hogy amikor a kedves őseim meglátogattak úgy két hete hétvégén, édesanyám megtámogatott egy táblagéppel, amihez két napja vettem egy bluetooth-os billentyüzetet és így már kb olyan,  mint egy netbook és egész használható. (Csak hosszú ü betüt nem tudok írni vele...) A nagyobb volumenü munkákra meg ott a suli gépterme, tárva-nyitva, a vasárnapokat kivéve minden nap este 10-ig.  

Hát ezzel zárom mára a boltot. No meg egy ígérettel, hogy legközelebb nem egy hónap múlva írok :) 

Üdv ismét mindenkinek!

A hétvégén többen is mondták nekem facebook-on meg skypeon, hogy várják ám az új blogposztot meg mikor jön már és miért nem volt már két hete, noha heti bontást ígértem. Nos, egy hete még azért nem írtam, mert nem volt nagyon miről írni. Azóta meg egyszerűen annyi minden történt, hogy mikor belegondoltam, hogy mi mindent kéne leírnom, egyszerűen túl hosszúnak éreztem azt az időt, amit írással kéne töltsek, ezért nem ültem le írni. Most viszont eljutottam arra pontra, amikor már nincs mese, írnom kell.

A Heidelbergben töltött hétvége után még egy unalmas hét állt előttünk a suli kezdetéig. Csak németóra minden nap és semmi érdekesség. Unalom a köbön. Aztán viszont eljött a hétvége, ami pediglen az ivásról szólt. (ezen a ponton szinte hallom, ahogy édesanyám szájában megáll a joghurtos kanál olvasás közben)
Két programpontot emelnék ki ebből a hétvégéből:

Egyfelől már a hét elején éreztem, hogy hiányzik az étrendemből a lasagne, így aztán péntek estére Viktorral beszerveztünk 6 barátot egy jó kis esti lasagne készítésre. Az étel jól sikerült és szerencsére italnak sem voltunk híján: Viktor jóvoltából kétféle házi pálinka, a vendégeink jóvoltából pedig bor és sör is helyet kapott az asztalon.
A nemzetközi asztaltársaságnak hála nem voltunk híján ivós játékoknak sem és hát játszottunk is egy jó órát. Nem szépítem, egyen-ketten berúgtunk, mint az albán szamár és állítólag egy "Felelsz vagy mersz" játék apropóján én az erkélyen állva, este 11-kor a Bon Jovi méltán híres klasszikusát, a Livin' on a prayer-t énekeltem bele hangosan az éjbe, de legalább nem egyedül. :) 

Másnap reggel aztán elég kótyagosan ébredtem, de már megvolt a tervünk aznapra Viktorral, amelyen némi másnaposság nem változtathatott: összekaparva magunkat elindultunk Stuttgartba, a Volksfestre.
Ez olyan, mint az Oktoberfest Münchenben, csak kisebb kicsivel és nem 6 millió látogatót vonz évente, hanem "csak" 3-4-et. Az ott történteket nem szeretném túlragozni, mert aki járt már német sörfesztiválon, az ismeri a dörgést, aki pedig még nem, annak kötelező programpont kell legyen élete határidőnaplójában.
Jó volt átélni a literes korsó sörrel az asztal tetején táncolást-éneklést több ezer ember társaságában egy sörsátron belül. :) 

Az ezt követő vasárnap a gyógyulás napja volt és az elordított hang visszaszerzéséé, ugyanis hétfőn elkezdődött az egyetem az első mérnöki órákkal.


Összesen hétféle órám van, ebből öt németül és csak kettő angolul. Az olyan napjaimat szeretem leginkább, amikor egyik órán még németül hallgatok előadást a másikon pedig már angolul, hogy aztán két óra múlva már egy német nyelvű laborgyakorlaton üljek ismét. Olyankor egy kapcsoló elkélne a fejemben. Bár a teljes igazság az, hogy az angol mindig jól megy, de a németet még gyakorolni kell. Ha épp angol nyelvű órán ültem, onnan átülve egy németre kell 5 perc, mire az agyam is átül a német padba. Visszafelé ilyen gondom nincs. Ugyanakkor sokat kell koncentráljak, hogy tényleg követni tudjam az órák menetét, ami azért nap végére agyban lefáraszt. Idővel viszont biztosan könnyebb lesz.




Most pedig ejtenék pár szót az oktatásról (már amennyit egy hét után meg tudok állapítani):

- Az összes tanárom a karrierje első felében az iparban dolgozott, olyan cégeknél, mint a BMW, a Daimler vagy az Alstom.

- Mind úgy jöttek ide tanítani, hogy egy cél lebeg csak a szemük előtt: A lehető legkorszerűbb tudást kell, hogy átadják a hallgatóiknak, méghozzá a lehető leggyakorlatiasabban, hiszen a gazdaságnak az a jó, ha ezek a mérnökpalánták nem ragadnak bent a kreditrendszerben, hanem versenyképes szaktudással felvértezve a lehető leghamarabb munkába állnak az iparban.

- A mérnökhallgatók 90 %-a elvégzi a tantervben előirányzott 3,5 év alatt az alapképzését, noha már most látszik, hogy többet kell tanuljanak ehhez, mint mondjuk nekünk a Bánkin.

Már az első héten volt olyan órám (nem is egy), ami úgy kezdődött, hogy felírtak olyan dolgokat a táblára, amiket nálunk is oktatnak, majd elmondták, hogy ez az alapja a dolgoknak és igaz is volt 20-30 évvel ezelőtt, de ma már úgy gondolkodunk és azt oktatjuk, hogy... Szóval úgy sejtem, hogy korszerűbb tudást kapunk itt, mint otthon, amivel nyilván egyszerűbb lesz az elhelyezkedés is majd a munkaerőpiacon.

Ezen kívül úgy tudom,hogy ha hasonlóan szorgalmasan dolgozok a félévben, mint odahaza az elmúlt 1-1,5 évben, akkor itt valamiért nem érhet olyan meglepetés, hogy mondjuk a zh-n vagy a vizsgán olyan dolgokat kérdeznek tőlem, amikkel valahogy egész félévben nem találkoztam. Ez azért lehet, mert itt a tanárok mindegyike arra kíváncsi, hogy a diák mit tud és egy sincs, aki arra kíváncsi, hogy mit nem.

Hát ennyit az oktatásról. Talán mondanom sem kell, elég erősen gondolkozom azon, hogy az Európai Bizottság által nyújtott lehetőségeket maximálisan kihasználva kint maradok még egy félévre ugyanitt. Ezt eredményezte csak az első tanulmányi hét. Mi jöhet még?

Így pedig el is érkeztem a jelen hétvégéhez.
Nagyon szép időnk volt egész hétvégén és ezért szombaton úgy határoztunk Viktorral, hogy kirándulunk egyet a környéken. Találtunk is egy klassznak tűnő célt, méghozzá egy kilátótornyot nem túl messze a várostól.
A "nem túl messze" azért nem pontosabb, mert míg a google maps 7,2 km-t írt a túrára, addig a túra elején egy jelzőtábla 5 km-t, míg a célnál egy visszafelé mutató tábla 10 km-t mutatott. Szóval azért a német precizitás nem mindenhol résmentes :D

Mikor felértünk a toronyhoz először megmásztuk azt, majd visszaérve a földszintre leültünk vele szemben, az ott kialakított pihenőhelyen. Ennek a pihenőhelynek egyébként még egy kis büféje is volt, igencsak túristabarát árakkal, úgyhogy két sör kíséretében ültünk le egy asztalhoz.

Aztán, mikor elfogyott a sörünk és már majdnem indultunk volna vissza, megjelent egy negyvenes német apuka a tizenéves lányával és egy magyar vizslát sétáltattak. A büfé üzemeltetője, akivel volt szerencsénk váltani pár szót, mikor kikértük a söröket, azonnal mondta nekik, hogy mi ketten, akik ott ülünk, magyarok vagyunk és hát biztos jól el tudnánk beszélgetni, hiszen nekik meg magyar kutyájuk van.
No, több se kellett, az apuka szóba is elegyedett velünk a szomszédos asztaltól, majd pedig odainvitált minket az asztalukhoz, úgyhogy ottmaradtunk még vagy másfél órát és beszélgettünk. Kiderült, hogy itt Esslingen környékén működik egy Vizsla Club, aminek ők is tagjai és amely 16 vizslát tartó családot számlál a tagjai között. Amúgy havi egyszer össze szoktak gyűlni pont ott, a toronynál meg a környékén, hogy együtt játszassák és tanítsák az ebeket. Hihetetlen volt mindezt hallani :)

Mielőtt elindultunk volna mindannyian haza, invitáltak is, hogy tartsunk velük a legközelebbi vizsla napon, ha időnk majd engedi. Remélem menni fog! :)

Úgy döntöttem, hogy ezentúl hetente fogok írni egy összefoglalót az előző hétről. Íme, az első ilyen:


A héten az órák nem voltak túl érdekesek… mármint a német nyelvi órák, merthogy elindult egy érdekes óra is a héten, méghozzá a „Német történelem és kultúra” című tárgy, ami hetente egy délután lesz ezen túl.
A tanár egy negyvenesnek kinéző, rendkívül intelligens, ugyanakkor nagyon mókás figura. Amellett, hogy történelmet oktat itt meg egy másik egyetemen is, eljár Franciaországba meg Angliába, ahol német buszos túrákon idegenvezetőként dolgozik. Amúgy ahogy egy órányi sztorijából leszűrtem, elég sokat utazgat a világban. Miközben olvasta fel a névsort az első órán, majdnem mindenkihez volt pár kedves vagy épp szúrós szava.
A brazil sráchoz érve például nagyon fellelkesült, mert elmondása szerint vagy 6 éve nem volt brazil tanítványa ezen a kurzuson. Ezen kívül nagyon reméli, hogy érdekesnek fogja találni a srác az órát és ő is mesél majd egy-két dolgot Brazíliáról, de azért elöljáróban elmondaná, hogy 7-1… na itt szakadtunk :D

Amúgy ez az óra két nyelven lesz oktatva és mindenki eldöntheti, hogy ettől a héttől fogva az angol vagy a német nyelvűre megy-e be. A döntés fontos, mert ebből a tárgyból az egész félévet a választott nyelven kell hallgatnia. A poén ugyanakkor, hogy a félév végeztével a vizsga nyelvét ismét megválaszthatjuk. Én a német kurzus mellett döntöttem, mert jóval kevesebben leszünk, mint az angol nyelvűn és mert a vizsgát, ha akarom, csinálhatom majd angolul is, ha még akkor is döcögni fog a németem.
Ugyanakkor azért is döntöttem a német mellett most, mert úgy sejtem, hogy egy kis csoportban jóval klasszabb megbeszélni, boncolgatni a történelmi eseményeket és kulturális különbségeket, mint egy nagyban. Külön mondta a Prof, hogy a második világháborúnak sok órát fog szentelni, amire nagyon kíváncsi vagyok, mert még nem hallottam erről a témáról a németek saját véleményét. Holnap lesz az első igazi óra és már várom nagyon.

A hétvége a kirándulásé volt. Szombaton az egész exchange student group tett egy látogatást Heidelbergbe, ami olyan 110 km-re van tőlünk, Stuttgarttól északra. Amúgy ez egy nagyon szép, régi város, benne a legrégebben alapított német egyetemmel.

Fontos megjegyezni, hogy vonattal Stuttgarttól két óra és kilenc perc odajutni, amit nem értek… a vonat nem ment lassan, a sínek nem kanyarogtak annyira, a táv se volt olyan veszettül nagy (kb 100 km) és sok megálló se volt… lehet, hogy a német mérnöki találékonyság már olyan magasan szárnyal, hogy megalkottak egy olyan vonatot, ami úgy megy lassan, hogy ugyanakkor nem érződik lassúnak. Valószínűleg az a gondolat lehet mögötte, hogy ha az ember tovább csodálja az amúgy tényleg gyönyörű hegyes-völgyes német tájat, akkor több barátjának fogja elmondani otthon, hogy milyen szép helyen járt, amitől pedig nőhet a turizmus, vele együtt meg a GDP. (igen, kitaláltátok, nagyon sok időm volt gondolkozni ezen)

A napból amúgy egy dolgot emelnék ki, már csak a bejegyzésem címe miatt is:
Mauricio, az egyik mexikói kolléga kitalálta már a nap elején – látva, hogy mekkora tömeg van a főutcán – hogy ha a városban járva szép nőt lát bármelyikünk, akkor kezdjük el dúdolni diszkréten a Pretty Woman-t, hogy a többiek is részesülhessenek az élményből.
Konklúzió: Ha Pesten jártunk-keltünk volna, biztos megőrültem volna attól, hogy hányszor dúdoltam vagy dúdolták mellettem a Pretty Woman-t egy nap leforgása alatt, de szerencsére Németországban vagyunk és így csak kicsit ment az idegeimre ez a dal a nap végére. (Tehát igen, a magyar nők még mindig szebbek és többen is vannak)

Mindent összevetve azonban az idő szép volt és jó volt elütni egy egész napot Heidelbergben. Bejártuk a főutcát, a folyópartot, a várat és ittunk jó német söröket, meg fényképeztem egy csomót (album a bejegyzés végén).

Aztán a hét zárásaként tegnap délután hárman elmentünk a Porsche Múzeumba, Stuttgart túlsó végére.
Röviden összefoglalva az egész múzeum olyan, mint a világ legdrágább műterme, az ott dolgozók nagyon penge öltönyt hordanak és bár nagyfokú fényűzés jellemzi a tárlat 99%-át, azért abban az 1%-ban mégis sikerült kicsit a földön járniuk a kurátoroknak, mert nem felejtették ki Ferdinand Porsche életművének 1-2 fontosabb elemét sem. Szóval megérte az árát.

A hét végső mozzanata pedig az volt, hogy amikor elindultunk hazafele a múzeumból, elkezdett szakadni az eső és azóta is hol esik, hol lóg a lába, de hozott magával hideg levegőt és némi szelet is. Ma már a focipályán is voltak szép számmal elsárgult falevelek. Kinézve az ablakomon pedig még a várnak is más színe van a hegytetőn.



Képek Heidelbergről:
https://plus.google.com/photos/109993830408403430660/albums/6061593163508977825

Összejött néhány képecske. Gondoltam megosztom végre őket :D

Néhány kép a Merci múzeumból:
https://plus.google.com/photos/109993830408403430660/albums/6058130045518302241

Nyár vége Esslingenben:
https://plus.google.com/photos/109993830408403430660/albums/6058126483594748785

Egy délután az egyik parkban:
https://plus.google.com/photos/109993830408403430660/albums/6058124208987612577

Az elmúlt napokban annyi kultúrsokk ért és olyan gyors egymásutánban (ezért a cím), hogy muszáj leírnom ezek közül párat. (Igyekszem mindet, de majd ahogy összejön...)

A sort egy szombati esettel nyitnám: Heten felkerekedtünk, elmentünk a Mercedes-Benz Múzeumba délelőtt, utána pedig bementünk Stuttgartba. Stuttgart maga nem egy szép hely, első blikkre semmi extra nincs ott, így aztán nem is maradtunk ott tovább, mint két órát.

Mikor vártunk Stuttgartban az Esslingen felé menő vonatra (ketten magyarok, két mexikói és egy argentin), az egyik mexikói srác egyszer csak minden előzmény nélkül odafordult hozzánk, magyarokhoz és megkérdezte, hogy mégis mi mennyire vagyunk jó táncosok. A válaszunk egy egybehangzó "semennyire sem" volt, amin a srác teljesen kiakadt. Elmondása szerint az ő kultúrájukban (és ugyanígy van ez az Argentínában és Spanyolországban is) ha egy férfi nem tud táncolni, az egyenlő azzal, hogy esélye nincs megszerezni egy akármilyen szempontból is jó nőt, sőt, még a defekteseket is sokáig kell fűznie :D

Szerintem azóta se érti, hogy hogyan lehetett több barátnőm is már életemben.



Aztán jött a hétfő délután, amikor is elmentünk focizni. Ezt a programot az egyik ír srác szervezte és sokan össze is gyűltünk, hogy játsszunk.

Mikor a pályához értünk, pár 14-15 éves srác játszott rajta, akik pont úgy néztek ki, mint valami kis lakótelepi kölykök valahonnan a közelből. Már az se volt semmi számomra, hogy a pálya gumisalak vagy mifene borítású és hogy a kerítés és a kapuk is rozsdamentes acélból vannak hegesztve, de ami ezután jött...

Először is, mivel voltunk vagy 30-an, a britek kedvesen felajánlották a már ott lévő kissrácoknak, hogy vagy játszanak velünk/ellenünk, vagy mehetnek haza, mert többen vagyunk :D
Az még annyira nem volt nagy meglepetés, hogy a kölykök azt válaszolták, hogy kiállnak ellenünk, de az már igen, hogy szarrá-fossá verték majdnem mindegyik csapatunkat :D

Szóval azért látszik, hogy a VB győztesek országába sikerült jönnünk.

A mai napon jött aztán az újabb hihetetlen dolog, mikor elmagyarázták nekünk, hogy hogyan vehetünk fel itt kurzusokat. Egyfelől nincs olyan tanulmányi rendszer itt, mint otthon és olyan sincs, hogy tárgyfelvétel.

Az egyetem honlapján megnézhetjük, hogy milyen kurzusokat oktatnak a különböző szakokon és láthatunk mindről leírást is. Azt viszont, hogy mikor vannak az órák, csak úgy láthatjuk, ha be is jelentkezünk a honlapon, viszont cserébe tök máshol, mint ahol a leírásaikat megtalálhatjuk. Kicsit bonyolult, de megszokható.
Ezután rajtunk áll, hogy mire szeretnénk bejárni, csak össze kell rakjunk magunknak egy kényelmes órarendet, amiben nincs óraütközés, de mindezt elég papíron, lejelenteni sehol nem kell. Ha esetleg szeretnénk többet megtudni valamiről, akkor minden szaknak van egy supervisor professor-a, őt lehet kérdeznünk.

Ha megvan az órarend, a félév kezdetével csak be kell járnunk majd az általunk szabadon kiválasztott órákra. Tehát olyan, hogy órára jelentkezés nincs, viszont majd november közepén már jelentkeznünk kell vizsgára (de akkor is csak abból jelentkezek vizsgára, amiből akarok, nem kell mindenből, amire előzőleg már bejártam).

Szóval egyfelől klassz ez a rendszer, mert nagy a mozgástér és ha valamit pluszba felvennénk, vagy leadnánk az első pár hétben, akkor azért nem kell fizetni, csak elkezdeni járni az órára vagy nem bejárni többé. Másfelől az fura, hogy Németországban, egy nagy műszaki egyetemnek nincs tanulmányi rendszere. Amúgy ezen kívül is vannak érdekességek az itteni egyetemi rendszerben, de azokba már nem megyek most bele.



És akkor végül jöjjön egy autós kultúrsokk (szinte érzem, ahogyan a hölgy olvasóim szabad gondolatfolyamom olvasásában idáig érve most ráklikkelnek az ablak bezárására).

Ma beszélgettem kicsit az egyik finn barátommal, Jakko-val Finnországról és az ottani autós kultúráról. Egy, a finn autós kultúráról szóló TopGear epizódból indultunk ki, aztán jött a többi.
Mint megtudtam, 18 éves koruktól szerezhetnek a finnek autós jogosítványt, de minden finn két lépcsőben kell megszerezze azt.

Először el kell menjen az alap oktatókurzusra, ami kb olyan, mint a régebbi magyar: kresz, rutin és forgalmi órák és vizsgák. Ezután egy első fokozatú jogosítványt kap az ember, amivel közlekedhet bárhol, vontathat is, egyedül is vezethet, de a következő két évben meg kell csinálja a második szinthez kellő vizsgákat. Ha ez nem sikerül, akkor két év múlva a rendőrség bevonja az első szintű jogosítványt.

A második szinthez vezetési órákat és vizsgákat kell teljesíteni (itt kell kapaszkodni): teljesen vizes útfelületen; egyik oldalán vizes, másik oldalán száraz útfelületen; műburkolattal el nem látott úton; havas-jeges útfelületen (itt a vizsgázó eldöntheti, hogy szimpla téli gumival vagy szögecses gumival kíván tanulni/vizsgázni) valamint még van olyan tréning és vizsga is, ami arra irányul, hogy megtanulja a sofőrpalánta, hogy hogyan tud a lehető leggazdaságosabban vezetni. Plusz kell még nagy sebességű vezetésből is vizsgázni, ami vagy autópálya, vagy zárt versenypálya (gondolom választható, vagy a versenypálya egy drágább opció).

Amúgy Finnországnak Jakko szerint úgy 5 jó minőségű, aszfalt burkolatú, motor- és autóversenyzésre alkalmas versenypályája van. Ezen kívül még úgy 10 félig aszfaltos - félig földutas pálya (ezeket a finnek nagyon szeretik) és még rengeteg kis murvás-földes pálya országszerte, ahová csak úgy kijárnak a barátok, közelben élők hétvégente többnyire valami kis szedett-vedett autóval ralizgatni, mert az jó.

Ezek után már nem lepődöm meg azon, hogy a finnek közül nem ilyen kisstílű Baumgartner Zsoltik, Michelisz Norbertek meg ki tudja még kik kerülnek ki a nemzetközi motorsport világába, hanem Mika Hakkinenek, Kimi Raikönenek, Mika Salók meg Heikki Kovalainenek.


Nos, ennyit mára. Majd rakok fel random képeket (talán holnap) az elmúlt pár napról.

Az első munkahét elég eseménydúsan zárult tegnap. Először még délelőtt megkaptuk a diákigazolványainkat és némi okosítást, hogy mire megyünk velük. Elég multifunkciós.

Stuttgart vonzáskörzetében (elég nagy terület) ingyen használhatunk bármilyen tömegközlekedési eszközt hétköznap este 6 után és egész hétvégén meg ünnepnapokon csak azért, mert van diákigazolványunk. Ezen kívül a suliban fel tudunk rá utalni pénzt egy automatánál kb 10 másodperc alatt és utána a kártyát használhatjuk fizetésre a menzán meg fénymásoláshoz. Mindezeken kívül pedig az egyetem nyitvatartási idején belül kulcskártyaként is szolgál az egyetem minden területére, termébe, ahova diákként bemehetünk.

Miután a diákigazolványos fejtágítás véget ért, kezdődtek a német tesztek. Egy 15 perces időintervalluma volt mindenkinek egy-egy tanárral, ami alatt 3 tesztlap kitöltésével és némi beszélgetéssel megmutathatta, hogy mit tud németből. Hétfőn 5 csoportban fogjuk megkezdeni a németórákat. Az 5 csoportból van két teljesen kezdő és 3 egyre haladóbb. Még nem tudom, hogy melyikbe osztott be a tanárnő, akinek bizonygatni próbáltam 15 percben, hogy jó vagyok németből :D

Miután végeztünk a tesztekkel már nem volt semmi kötelező program a napra. Ott álltunk kilencen az egyetem előtt és akkor pár koreai kolléga kitalálta, hogy főznek nekünk koreai étket és mivel már tudták, hogy az egyetem mögött pont van egy távol-keleti élelmiszer üzlet, ezért térültek-fordultak és már volt is náluk egy zacskóban egy csomó koreai, félkész, csípős szószos tészta.
Eredetileg az volt kitalálva, hogy a lehető legtávolabbi kollégiumba megyünk főzni, de mivel Dennis, a lakótársam mondta, hogy hazautazik a hétvégére és reggel el is hagyta a kollégiumot, felajánlottam, hogy jöjjenek fel hozzám főzni. Már úgyis főztünk ott többen és nagyobb a hely, mint bármelyik konyha meg csak 2 perc járás az egyetemről.
Mentünkben még találkoztunk 2 argentin sráccal, kérdeztük őket is, hogy nem akarnak-e enni egy jót, mire mondták, hogy majd talán később csatlakoznak.

Nos, az étek hamar elkészült és el is fogyott mind. Ilyen csípőset még életemben nem ettem, de amúgy finom volt. Aztán épp kezdtünk fotózkodni a konyha erkélyén, mikor csöngettek az emelet bejárati ajtajánál. Odamentem és meglepetésemre vagy tíz spanyol ajkú - spanyol és argentin - állt az ajtóban bebocsájtásra várva egy rekesz sörrel. Na, akkor már voltunk majdnem húszan és még csak fél 6 körül járt az idő.
Az este folyamán aztán valahonnan megérkeztek az írek, feltaláltak hozzánk a kolimban lejjebb lakó maradék argentinok is és tök jó kis ismerkedős-iszogatós buli lett az eredetileg főzésnek indult eseményből.
Úgy fél 11-kor aztán a messzebb lakók elindultak haza, az írek elindultak Stuttgartba bulizni én meg Viktorral gyorsan feltakarítottam a helyet, de igazából nem is volt sok takarítani való. Valahogy a társaságban mindenki kötelezőnek érezte, hogy ha használt egy poharat, azt elmossa és ha megivott egy sört, annak az üvegét visszarakja egy rekeszbe, majd pedig elvitték az összes üres rekeszt is magukkal. Civilizált emberek :)


Mára az a program, hogy fél óra múlva indulunk be Stuttgartba és megnézzük a Mercedes Múzeumot. Az utazás ingyen van, a belépő meg vagy ingyenes lesz, vagy pár euró fejenként. Majd arról is beszámolok :)

https://plus.google.com/photos/109993830408403430660/albums/6055156912987469697

A tegnapi napunk délelőttje és délutánja valahogy egymás ellentettjére sikerült. A délelőtt elég száraz volt... papírokat kellett kitöltenünk. Annyi papírt írtunk alá, hogy Viktor a végén megjegyezte, hogy amennyire követni tudta, hogy mi áll bennük, lehet, hogy most adtuk el a veséinket :D

Azonban mikor vége lett a kitöltősdinek, párakkal elindultunk, hogy eszünk valamit valahol, de végül én felajánlottam, hogy szerintem olcsóbb és érdekesebb, ha magunknak főzünk a szobám melletti konyhában. A lakótársam úgyse volt itthon, így nem zavartunk senkit egy kis főzőcskézéssel. Egész jó bolognai spagettit rántottunk össze, ami fejenként úgy 2 euróba, ha került és sokat fotóztunk közben (a konyhánkból nagyon ász a kilátás) meg nevettünk, ismerkedtünk öten. Ebéd után aztán a többieknek el kellett menniük intézni a vízumukat, mert egyikük sem EU állampolgár.
Itt jegyezném meg, hogy kezdek jóban lenni a koreai nevekkel. Már megtanultam kettőt :D Az egyik egy lány, akinek a neve Heejong, a másik egy srác, aki azt mondta, hogy hívjuk Un-nak, vagy Ung-nak, mert az egyszerű. Amúgy mindketten benne voltak abban a négyben, akikkel főztünk. A másik kettő a már emlegetett brazil, Daniel volt, a negyedik pedig egy mexikói lány, Anna.

Az ebéd után úgy folytatódott a nap, hogy délután háromkor gyülekezett mindenki az egyetemnél és elindultunk fel, az esslingeni várba. Ott először kicsit csapatot építettünk mindenféle feladatokkal, majd úgy 4 körül leültünk a vár éttermének teraszán, ahol az első kör sört és az ételt az egyetem állta nekünk. Jöttek az egyetem vezetői is, akik közül csak a dékán mutatkozott be és beszélt nekünk egy kicsit angolul, a többiek meg csak leültek egy asztal köré és úgy néztek ki, mint egy nagy autógyár igazgatótanácsa.

Azok, akikkel csak úgy random egy asztalhoz ültem le, nagyon jó társaságnak bizonyultak. Volt köztük koreai meg argentin és ott ültek mind a britek is.(Ők amúgy mind vagy északírek, vagy skótok, szóval döntötték lefele a söröket.) Az egyik argentin lány pedig feldobta, hogy péntek este a kolink (egy koliban lakunk) pincehelyiségében összeüt majd nekünk valami spanyolos vacsorát. Már várom :D

Miután 6 után leült kicsit a hangulat meg elhűlt az idő, a társaság kevésbé melegen öltözött és kevésbé finn tagjai - így én is - elindultak vissza a városba. (A finnek és az időjárásra jobban felkészültek ottmaradtak. A finnek pólóban, mert 10 fok szélcsendben az nekik nyár, a többiek meg softshell dzsekikben :D )

Én végül hetedmagammal összeverődve elmentem egy másik kollégiumba, ahol egy konyhában ültünk le, iszogattunk, beszélgettünk. Nagyon klassz kis esténk kerekedett és immár többet tudok Koreáról és Mexikóról, az ottani életről, szokásokról és arról, hogy az ott élők mennyire bírják az alkoholt... :)

Olyan este 11-kor értem vissza a koliba és úgy éreztem, hogy egy jó napot zártam. Összegezvén a napot, meg amit megtudtam a többiekről egyedül azt furcsállom, hogy olyan kevés a németül beszélő cserediák körülöttem. Vagyunk kilencven valahányan és ebből úgy hetven csak angolul beszél. Azért ez egy nem várt fordulat.

Készültek amúgy képek is, amiket próbálok feltölteni google+ -ba, csak elég lassan töltögeti. Szóval majd egyszer rakok ki képeket is.